ÖTÖDIK KÖNYV – PEHNEMER

 

 

A kis gázturbinás motor éles sivítása megtöltötte a tágas kabint. Teljes sebességgel repültek, Pehnemer mégis úgy érezte, az egész világ ellenséges mozdulatlanságba dermedt az előtte ülő pilóta vállától kezdve a gép alatt ezüst tükörként villódzó tengerig, mert ő, Pehnemer, sietni akar. Kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mennyi van még hátra, azután az órájára nézett, és látta, öt perce sincs, hogy utoljára kérdezte. Így csak nagyot fújt, hátradőlt az ülésen, és egy felhőt keresett az égen, hogy legalább ahhoz viszonyítsa sebességüket. De felhő még az ő kedvéért sem születhetett a forró évszak már reggel különösen melegnek ígérkező napján. Hátratekerte a fejét, hogy látni-e még az északi partot. Már nem volt sehol, és ez valamennyire megnyugtatta. Két óra? Nem, annál azért kevesebb. Másfél? Talán még annyi sem. Nagylelkűen már egy-tíznél tartott, mikor rájött, milyen ostobaságot művel. Igaz, még mindig jobb, ha a gép lassúságán vagy a tenger és az ég egyhangúságán bosszankodik, mint ha arra gondol… Az is bántotta, hogy felszállás előtt ingerülten beszélt ezzel a fiúval, szidta a Régészeti Szolgálat gépeinek lassúságát, pedig mindketten jól tudták, azon a sziklás parton nincs kiépített repülőtér, nem mehetnek, csak ezzel a helyben leszálló típussal. „Most azt gondolja rólam, hogy fiatal főfelügyelő létemre igazán nem kellene ilyen nagyképűnek lennem, és biztosan hozzáteszi – Pehnemer ettől még dühösebb lett –, persze, az akadémikus papa, a tudományok doktora, ezért van, hogy fia ilyen hamar a régészet nagyjai közé emelkedett.” A légkondicionálás ellenére olyan melege lett, hogy majd megfulladt.

– A szelepet… hhm… – kezdte bátortalanul – beengedhetek egy kis levegőt?

A pilóta visszanézett, kedvesen vigyorgott. Pehnemer megkönnyebbült, mégse haragszik.

– Alacsonyan vagyunk, kívülről sem kapunk sokkal jobbat. De fölmegyek háromezerre, ott már érdemes! Ebben a zónában már úgysem kell engedélyt kérnem Lailtól!

Az elhagyott déli part irányába nem vezetett semmiféle rendszeres járat.

A motor még kétségbeesettebben kezdett sivítani, az ezüstlap megdőlt. Pehnemer nem rajongott a repülésért, így nem élvezte, hogy teste enyhén, kellemesen nyomódik az ülésbe. Igyekezett elfelejteni, hogy repül, de el nem volt könnyű.

Bár már ott aszalódna Inimmánál, az agylágyító hőségben! Ha Inimma üzenete azt jelenti, amit remélni is alig mer, úgysem számít már sem a hőség, sem a kollégák várható felhördülése, még az Oktatási Tanács képviselőinek akadékoskodása is eltörpül, pedig Pehnemer a velük való vitáktól irtózott a legjobban. Olyanok, mint ez a repülés: lassúk és kiszámíthatatlanok. Ha a Régészeti Osztály előterjeszt valamit, elvből tiltakoznak, technikai, módszertani és egyéb nehézségeket emlegetnek, hogy nem lehet az ifjúságnak kétévenként mást tanítani. Viszont ha békében hagyják őket, fél év sem kell, és jönnek a félreérthetetlen kérdések. „Nos, nem találtunk semmit? Hát hiába, ez a régészsors! Pedig úgy vártuk, hogy publikálnak még valamit a korai aban társadalom kézműveseinek technikájáról… elvégre lassan már harminchat éve, hogy elkezdték az akdai ásatásokat…” Pehnemer a kedves érdeklődőt legszívesebben azonnal oda repítette volna, mert Akdában ásni, Pehnemer tudta, mit jelent, maga is próbálta. Jó aránynak számított, ha huszonöt tonna szikla és föld elszállítása árán egyetlen táblához vagy cseréptöredékhez jutottak… így került elő annak idején az a tábla is, melyről apja, az első régészcsoport vezetője leolvasta a számára oly fontos sorokat: „Inimma, Pilagu, Tark… …murri és Pehnemer, tengeri kalózok, szolgái az égből jött…” A tudományos vita jóformán még el sem kezdődött akkor, de a „tiszteletre méltó atyák”, ahogyan Pehnemer és Inimma a két akadémikust négyszemközt emlegetik, erről a tábláról választottak nevet születendő gyermekeiknek. Az atyák lelkesedését egyébként hosszú évekig nemcsak a tudóskollégák nem méltányolták eléggé, de a fiúk osztálytársai sem. Pehnemer a maga részéről persze könnyebben elintézhette ezt a kérdést, mint az atyák a tudományos közlönyök cikkeiben. Fejjel magasodott osztálytársai fölé, és híres verekedő volt; ha dühbe hozták, arcába hulló, göndör, vörös hajából, tengerzöld szeméből szikrák pattogtak, kemény ökle hamar véget vetett a gúnyolódásnak. Inimmát is ő védte meg, mert Inimma már akkor is kövér volt, és már akkor is hiába fogyókúrázott. Igen, megvédte. Bántani, Gömbinek csúfolni csak neki volt szabad.

Nem tudott visszaemlékezni, mióta ismerte Inimmát. Házuk szomszédos volt Lail egyik, a dombok között hosszan elnyúló kertvárosában, és gyermekkoruk végtelennek tűnő délutánjaim, míg a „tiszteletre méltó atyák” felváltva egymás kertjében hűsölve forgatták tudományuk mindig új és új kérdéseket szülő gondolatait, ők a füvön hemperegtek összekapaszkodva. Mikor aztán Gömbi végképp alulra került, gyenge, de állhatatos visítással hozta tudomására az egész világnak, hogy csak az erőszaknak enged, de magát meg nem adja. A régészeti eszmecsere ilyenkor rövid időre megszakadt, Pehnemer apja égnek emelt szemmel emlegette az atavizmust, majd sóhajtva tette fel a megválaszolhatatlan kérdést: „Hogyan lesz valaha is becsületes régész ebből a kalózvezérből?” Mégis régész lett. Valószínűleg éppen azért, mert ez volt az egyetlen életpálya, ahol kalandot és izgalmat találhatott.

Ezt a kalandot és izgalmat Pehnemer közvetve az Idősebb Testvérek szűkszavúságának köszönhette, elkeseredésében néha mégis neheztelve gondolt rájuk. Bizonyos, hogy csak annyit tudtak azokról a rég történt dolgokról? Hiszen szinte mindenhatónak tűntek! Ők hozták a tudományt, a jólétet, a technikát, az örök béke hibátlanul megtervezett társadalmi rendjét. Mikor négyszáz éve hatalmas, gömb alakú űrhajóik megjelentek, az embereket már régóta csupán az foglalkoztatta, hogyan tudják egymást minél hatásosabb eszközökkel gyilkolni, a gyengébbeket szolgaságba dönteni. Ezt olyan szakértelemmel és lelkesedéssel művelték, hogy bizonyára kivívják az Idősebb Testvérek csodálatát, ha az Idősebb Testvérek ismerik ezt az érzést. De az első kortársak keveset jegyeztek fel az Idősebb Testvérekről, bűnösen keveset, ahogy Pehnemer apja mondogatja, így azt sem, milyen érzelmeik voltak. A következő generáció már nem írhatott róluk elfogultság nélkül, mert már tudták: együtt írják bolygójuk történelmét. Abban pedig minden szó, amelyik az ő érkezésük első éveiről vagy az azt megelőző korokról adott volna hírt, kétszeresen is megméretett: igaz-e, és ami akkor még fontosabb volt, szükséges-e? Az Idősebb Testvérek képességei messze meghaladták azokat a tulajdonságokat, melyekkel az előttük élt emberek isteneiket valaha is felruházták, noha semmitől nem irtóztak jobban, mint hogy az emberek ezekkel az istenekkel hasonlítsák össze őket. Legyőzték a tizenkét és fél fényévnyi távolságot, ami hazájukat ettől a bolygórendszertől elválasztotta, azután – pedig kétszázan is alig voltak – a bolygó minden népét, hogy magukhoz emeljék őket. Rövid és vértelen harc volt, fegyvereit azok a tudományok adták, melyeket ma már az egyetemeken tanítanak: a bionika, különös tekintettel az idegrendszert nem károsító, de működését korlátlanul befolyásoló elektromágneses hullámokra, és a molekuláris biológia. Pehnemeren, mint annyi elődjén a történeti tanszék magasabb fokú szemináriumain, végigborzongott a hatalom kívánásának veszélyes mámora, mikor először hallott arról, hogyan állított meg egy-egy Idősebb Testvér egymaga, felemelt kezében kis fényképezőgépnél nem nagyobb szerkezettel, ezer és ezer egymásnak rohanni készülő harcost, és mint a legtöbb diák, maga is vágyakozva gondolt nehéz vizsgák előtt a Tudás Folyosójára. Alig fél kilométeres séta a különlegesen hajlított fémlapokból összeállított alagútban – falához kívülről minden négyzetméteren ezernél is több vezeték volt forrasztva –, és az út végén mindent tudsz, munka, fáradság nélkül, amire az életben szükséged lehet, a statisztikus valószínűségszámítástól a polipeptid szintézis különböző lehetőségeiig. Az Idősebb Testvérek leszerelték és magukkal vitték a Tudás Folyosóját. „Ezentúl nem fenyeget benneteket sem éhség, sem háború – mondták –, jobb, ha ezt majd magatok készítitek el újra, ha már képesek lesztek rá, mint ahogy jobb, ha az antigravitációs repülés elvét is ti magatok dolgozzátok ki. Aki mindent tud, sokszor boldogtalan, nincs jogunk elvenni tőletek a felfedezések örömét.”

„Általában sok mindent mondtak az Idősebb Testvérek, amit csak későbbi generációk értettek meg – gondolta Pehnemer –, és ezért is vagyok igazságtalan, ha haragszom rájuk. Lám, azt is megmondták: »Eljön az idő, mikor lesznek emberek, akiket jobban érdekel majd a múlt, mint a jövő. Mikor ezek az emberek megszületnek, már elég gazdagok, boldogok és főként edzettek lesztek, hogy megismerjétek, újra, saját erőtökből a múltat. Addig viszont tanácsosabb, ha csupán a jelennel és a jövővel törődtök…«” Igen, ez az idő eljött, és Pehnemer hálás volt, hogy nem korábban lobbant olyan magasra a régmúlt kutatásának vágya, mert így remélhette, hogy még neki is marad felfedezetlen, izgató titok…

Hát maradt. Majdnem kétszáz éve már, hogy beleütötték az orrukat, és azóta csak viták, érvek és ellenérvek – gondolta keserűen Pehnemer –, és ha akkor a geofizikusok szinte véletlenül nem jutnak el abba az elhagyott völgybe, mélyen a hegyek között, még itt sem tartanának. Az Idősebb Testvérek hét évtizedig éltek közöttük – visszarepülésük éve lett Lad új időszámításának kezdete –, és mégsem vették soha a fáradságot, hogy beszéljenek erről. Hogy lehet ez? De ezen kár töprengeni. Eltelt néhány év, míg elhitték a geofizikusoknak, a völgyben megmagyarázhatatlan eredetű és hihetetlen erejű robbanás történt valamikor, végül is a kőzetminták nem hazudnak, termonukleáris robbanás. Erről pedig az Idősebb Testvéreknek tudniuk kellett, vagy ha nem, most az ő kötelességük, hogy tudomásukra hozzák. A geofizikusok nem nyugodtak, míg a Világtanács hosszú huzavona után meg nem szavazott nekik a következő üzenetváltásban tíz másodpercet. Az üzenetváltás ugyanis, bár az Idősebb Testvérek eltávozása óta megszakítás nélkül működött, nemcsak körülményes és lassú volt, hanem mérhetetlenül drága is. Az évente egyszeri egyórás adás nagyon igénybe vette Lad energiaháztartását, a tudósok türelmét pedig nem kevésbé az a sajnálatos tény, hogy a válaszra éppen harminc évig várhattak. „Az idő az egyetlen, amit még sokáig eredmény nélkül kell ostromolnunk – mondták az Idősebb Testvérek. – Az idő, illetve az a sebesség, amivel az elektromágneses hullámok terjednek, ez az a határ, amit tiszteletben kell tartanunk. Ha papíron nem is, de a valóságban mindenesetre… Kérdezzetek, és mi felelni fogunk, de nem a mi hibánk, ha a válasz néha késve érkezik, mert közben magatok is meg tudtátok válaszolni. Az idő a legnagyobb, legyőzhetetlen ellenség.” Ez az utolsó mondat azok szájából, akik már elérték, hogy átlagos életkoruk meghaladja a százötven esztendőt, kissé különösen hatott, de a tényeken nem változtatott. Türelmesen várták a választ, ám ekkor, először kapcsolatuk történetében, megdöbbentő, azóta sem tapasztalt dolog történt. Az Idősebb Testvérek öt cikluson, azaz százötven éven keresztül hallgattak erről a témáról, mintha meg sem kapták volna ezt a kérdést. A Világtanács két alkalommal kéretlenül húsz-húsz másodpercet adott a geofizikusoknak, de hiába, válasz nem érkezett.

Míg a geofizikusok és a magfizikusok önhibájukon kívül meddő vitákat folytattak a titokzatos robbanásról, új és új kőzetmintákon ellenőrizve a termonukleáris reakció tényét, az éppen első lépéseit próbálgató történettudomány úgy segített magán, ahogy tudott. Számukra nem volt központi kérdés a robbanás okának felderítése, egyszerűen mindent tudni akartak az időszámítás kezdete előtti századokról, éppen azért, mert semmit nem tudtak. Újra és újra kivetették szorgalmas, szerteágazó kutatások szálaiból szőtt hálójukat, és az első időben bölcsen csak a fogás mennyiségével törődtek. A részletek értékét majd eldöntik a későbbi eredmények, a téves információ előbb-utóbb fennakad az elméletek rostáján, vagy kiderül, hogy maga a rosta, az elmélet volt hibásan megszerkesztve. Akkor majd egy másfajta rendszer vonalai mentén kell elhelyezni a tények mozaikdarabjait, és ez a kísérlet egyaránt próbája az új elméletnek, a tények értékének és a kutató elmének is. A szorgalmas munka eredményeként távoli évszámok egyre nagyobb bizonyosságot nyertek, és a múlt szaporodó mérföldkövei mind határozottabban rajzolták ki a nagy összefüggések körvonalait. Tudták, hogy bolygójuk neve, Lad, attól a néptől származik, amelyik először tanulta meg a vas használatát – majdnem kétezer évvel az időszámítás kezdete előtt –, és kontinensük neve, ahol kultúrájuk megszületett, Lalla, egész egyszerűen szárazföldet jelent. Innen, Lalláról indult el ez a civilizáció, hogy meghódítsa a többi népet, melyek abban az időben a bronz használatának meglehetősen magas fokán állottak.

A hódítás dátumát, legalábbis ami az északi kontinenst illeti, sikerült elég pontosan meghatározni. Az időszámítás előtti 440. évet követő évtizedekben kötöttek ki először Lalla vöröshajú fiai azon a parton, melyet azután Tulabannak neveztek el. A név eredete sokáig tisztázatlan volt, míg végre rájöttek, magában hordozza annak a népnek a nevét, amelyik a leghatalmasabb volt azon a kontinensen. A Tulabantól délre fekvő másik kontinens már jóval kevesebbet árult el magáról. Északi partvidéke elpusztult a véres háborúk során, melyek Lalla fiainak átkelésétől kezdve egészen az Idősebb Testvérek érkezéséig legfeljebb csak évtizedekre szüneteltek. Neve sem maradt fenn, partja elsivatagosodott, belsejéről pedig az Idősebb Testvérek azt mondták, hogy majdan az ősrégészek paradicsoma lesz, de egyelőre jobb, ha a közelébe se mennek.

Az első nyomok, melyeket valamilyen formában kapcsolatba lehetett hozni a robbanással, természetesen Tulabanból, arról a kontinensről kerültek elő, ahol a robbanás történt. A kontinens legnagyobb kikötővárosa, Lail, épségben jutott Lalla fiainak kezébe, és ők ott olyan kényelmesen berendezkedhettek, hogy krónikásaik az időszámítás előtti IV. század fordulóján már Lailban kezdték írni a hódítás történetét. Többek között feljegyezték, hogy az abanokat már Lalla fiainak partraszállása előtt a mindenható figyelmeztette, hagyjanak fel istentelen, pogány életükkel, s mikor ez nem használt, szörnyű büntetés következett. Fővárosukat, Akdát olthatatlan tűz pusztította el egyetlen éjszaka alatt. Maguk az abanok is állították, hogy ez a tűz az égből jött, fényesen bizonyítva ezzel, hogy a büntetés a mindenható műve volt. Azután agyagtáblákat találtak a két kontinens között fekvő szigeteken, ahol egykor nagyszerűnek mondható kultúra virágzott; a Tenger Fiainak nevezték magukat. Ők is tudtak az aban főváros pusztulásáról, de a tudósokat, akik ezt a szép, ritmikus vonalakkal rajzolt írást megfejtették, nem ez a tény, hanem a hozzá fűzött kommentár döbbentette meg: „Sorsuk betelt, mint mindazoknak, akik az égből jött átkozottaknak akár csak egy korty vizet, egy falas lepényt adtak…” Ezeket a sorokat sehogy sem lehetett közös nevezőre hozni Lalla mindenható istenének szerető gondoskodásával, aki az ellenséges főváros elpusztításával segítette vöröshajú gyermekeinek honfoglaló háborúját – fél évszázaddal partraszállásuk előtt. Igaz, hogy a szigetország fővárosát is, melyet lakói Desnek neveztek – egyes tudósok ugyan már akkor állították, hogy Disnek kell ejteni –, tűzvész hamvasztotta el néhány évvel Akda előtt, de radioaktivitásnak nyomát sem lehetett találni, és a város újra fölépült.

Több meglepetés is várt a régészekre Des romjai között. A következőnek ugyan semmi köze sem volt az atomfizikához, mégis robbant, felrobbantott egy már megingathatatlannak tartott elméletet. Pompásan kidolgozott vaseszközöket találtak, melyek az első pillantásra elárulták, nem tartoznak Lalla kultúrájához, és bizonyítottan a hódítás előtti időben készítették őket. Viszont a legszorgosabb kutatás sem bukkant a nyomára azoknak a kohóknak és kovácsműhelyeknek, ahol ezeket az eszközöket készítették. Ugyanakkor vasérc volt a szigeteken, de ez inkább bonyolította, mint magyarázta a problémát. A tudósok – Inimma apja is közöttük volt – átrágták magukat azon az agyagtáblahalmazon, amit Des királyi levéltárának neveztek el, és a végeérhetetlen raktári elszámolások kívülálló számára száraz és unalmas tömegéből végül is megállapították, hogy a Tenger Fiai, noha minden általuk elérhető partot bejártak, áruik zömét a déli part kikötőiben vásárolták. Onnan került hozzájuk a vas is, a legtöbb Betáme városából, egy kevés Beleszóból… a finom gyapjúszövet és illatszer Avanából, ezüst Gerdenből… A déli part névtelen romjainak emléke feltámadt, és a régészek egyre határozottabban állították, hogy a Tenger Fiainak kultúráját korábban méltatlanul alábecsülték, az elkövetkező évtizedek kutatásának legfontosabb területe a Gáma sivatagos partvidéke lesz. Ez a név is Desben bukkant fel, a Tenger Fiai nevezték így egyik istennőjüket, magát a földet, ahol éltek, és – feltehetőleg – a déli kontinenst is, ahonnan a szigetekre származtak.

Ekkor azonban, mikor már mindenki lemondott róla, megérkezett az Idősebb Testvérek válasza, és ahány régész csak engedélyt tudott kikönyörögni a Világtanácstól, mind rohant Akdába.

Pehnemer, mint tudományának bármelyik képviselője, nemcsak az Idősebb Testvérek nyelvét beszélte folyékonyán, hanem betéve tudta az üzenet szövegét is, ami sok mindenben eltért a többi üzenet formájától, stílusától. Az Idősebb Testvéreket soha nem lehetett bőbeszédűséggel vádolni. Képleteik, egyenleteik általában olyan minimális magyarázattal érkeztek, hogy azt csak az illető tudomány legkiválóbb elméi értették meg, nem is minden fejtörés nélkül. Ez az üzenet azonban a többihez képest valósággal terjengős és regényes volt. „Az időszámításotok előtti V. század végén két űrhajónk kereste fel bolygótokat, két egymást követő ciklusban. Az első visszatért, a második teljes nukleáris üzemanyagával felrobbant. A szerencsétlenség okát elődeink, akik köztetek éltek, nem tudták tisztázni. Saját töredékes adataink szerint az első űrhajó legénységéből egy, röviddel leszállásuk után meghalt, egy másikat egészségi állapota miatt beleegyezésével kénytelenek voltak bolygótokon hagyni. Ez az utóbbi az expedíció geológusa, Gregor Man volt. Lehetséges, hogy még évekig élt az egyik parti városban. Miután második űrhajónk visszaérkezését hiába vártuk, úgy határoztunk, hogy csak az antigravitáció elvén alapuló űrhajózás kidolgozása után indítunk újabb expedíciót bolygótokra. Ennek körülményeit, eredményeit jól ismeritek, és azt is, hogy minden segítségünk csupán egyetlen kötelezettséget ró rátok. Vigyétek tovább, más bolygókra az értelem tüzet, ahová mi nem juthatunk el, mert az időt még mindig nem tudtuk legyőzni. Az a nap, mikor a ti űrhajóitok elindulhatnak, hogy ezt teljesítsék, már nincs messze. Őrizzétek tisztelettel rég elhamvadt testvéreink emlékét, s amit megtudhattok sorsukról, legyen tanulság jövendő küldetéstek számára…”

Ez tehát a robbanás oka – sóhajtottak fel az érdekelt tudósok, a történészek egy része pedig napnál világosabban bebizonyította, hogy a parti város, ahol Gregor Man élt, csak Lail lehetett. Lalla városaiban ugyanis az időszámítás előtti V. században a gondosan vezetett krónikák már olyan apróságokat is feljegyeztek, melyik nap hány hajó fordult meg a kikötőben; egy űrhajó érkezéséről és ott-tartózkodásáról bizonyára oldalakat írtak volna. És a második űrhajónak az elsőhöz közel kellett leszállnia, sőt még valószínűbb, hogy ugyanazon a helyen. Hogy akkor miért Akdában robbant, és nem Lailban? A kutatás majd erre is fényt derít, bizakodtak, mint ahogy az első űrhajó létezése választ ad a nem lallai eredetű vaseszközök keletkezésére. De ha feltételezzük, hogy ezeket a vaseszközöket Gregor Man irányításával készítették – hangzott az ellenvetés –, akkor a parti város nem Lail, hanem Betáme! Hiszen a Desben talált raktárjegyzékek szerint a Tenger Fiai onnan kapták… Betáme azonban, akár a többi város a déli parton, egyelőre csak az agyagtáblákon létezett, még helyes olvasásuk is vitás volt. A kopár öblökben sorakozó romok azonosítása egykor viselt neveikkel még évekig eltarthat! A döntő bizonyítékot a laili múzeum egyik lelkes fiatal munkatársa szolgáltatta, aki szorgalmasan végigbogarászva a múzeum raktárait, tucatszámra talált nem lallai eredetű vasfegyvereket. Ezeket egy évszázaddal korábban már leltározták mint „Lail környékén talált, partraszállás kori helyi változatot”. Azóta senki nem gondolt rájuk. Az ellenpárt ugyan kétségbe vonta, hogy néhai kollégáik helyesen határozták volna meg a rétegek korát, ahonnan ezek az eszközök származtak, és kohóknak itt sem volt nyoma. Bizonyítani azonban utólag semmit sem lehetett. A régi városfaltól keletre emelkedő domboldal, ahonnan a legtöbb ilyen nyílhegy és kard került elő, sűrűn lakott terület, rendszeres ásatásokat kezdeni eleve reménytelen. Még szerencse, hogy a tízemeletes házak között egy – sajnos aránytalanul kicsi – terecskén helyet tudtak szorítani Gregor Man titánból kovácsolt ötvenméteres emlékművének. A szobrászok a régi, hengeres formájú űrrakéta stilizált elemeiből alkották meg, és a sötét színű fémtű hegye komoran karcolta a kék eget. Így rótták le hálájukat az Idősebb Testvérek közül az elsőnek, aki ezen a bolygón élt.

A „tiszteletre méltó atyákat” – bár házuk és családjuk Lailban volt – nem érdekelte ez a vita. Életük összeforrt Akdával, több mint három évtizedig vallatták az aban főváros és a második űrhajó pusztulásának titkát. A robbanás helyenként több mint tíz méter vastag sziklatörmelékkel temette be a házakat, embertelen és költséges munka volt kiszabadítani onnan, de ugyanez a törmelék védte meg azt, ami megmaradt, a későbbi korok fosztogatóitól. Évek múlva nyitott könyv volt számukra az abanok élete, az űrhajó pusztulásának okához azonban egy lépéssel sem jutottak közelebb. Azt a táblát, melyről Pehnemer és Inimma nevüket kapták, a kutatások ötödik évében találták meg, de azóta a több tízezer tábla között egyetlenegy sem akadt, melyen ezek a nevek, vagy ami még fontosabb, a tábla szövegének töredékes vége: „szolgái az égből jött…”, megismétlődött volna. A „tiszteletre méltó atyák” életművükért, az aban kultúra feltárásáért megkapták a Világtanács legmagasabb elismerését. De mikor az egyetem után apja azt ajánlotta neki, foglalkozzon inkább a tengeri népekkel, Pehnemer érezte, hogy ezt a tanácsot nemcsak a régészet egyik legkiválóbb tudósától kapja, hanem egy álmaiban csalódott embertől is.

Inimmával együtt Hemtét választották – az ónérc segítségével, amit onnan az északi part is kapott, ezt a várost sikerült még az ásatások megkezdése előtt úgyszólván „íróasztal mellől” azonosítani –, és már az első ásatás sok tanulsággal szolgált. A Hemtében talált táblák egy részét minden nehézség nélkül lehetett olvasni a Desben már megfejtett jelek birtokában, ez várható volt. Más táblák azonban ugyanazt a nyelvet kevesebb jellel rögzítették. A kevesebb jellel írt táblákat – Pehnemer ezt a változatot „B” írásnak nevezte el – nem Hemtében írták. Ezt az agyag minősége önmagában is elárulta, szövegük pedig azt bizonyította, hogy főként Betáméból és Avanából származnak, a városok ónércrendeléseit tartalmazták.

Az első ásatási periódus alatt sajnos kiderült az is, hogy Pehnemer, több egyetemi atlétikai bajnokság büszke aranyérmese, nem bírja a déli part gyilkos klímáját. Ezt tulajdonképpen soha nem bocsátotta meg magának. Még kevésbé Inimma-Gömbinek, aki ugyan lihegett, nyögött, a kutatóárokból az izzadságtól és a ráragadt portól felismerhetetlenül mocskosán mászott elő, de a sátorlap árnyékában perceken belül kifújta magát, és indult vissza. Pehnemer nem izzadt, és nem lihegett, csendesen és előkelően elszédült. Először a kutatóárokban, mikor pedig tovább erőltette a munkát, néhány nap múlva már a légkondicionált lakósátorban is. Mikor megtudta, hogy Inimma a háta mögött felhívta az apját videofonon, ha az akkor már állandó szédülés nem gyengíti el, ugyanúgy összeveri, mint gyerekkorában. A mentőrepülő orvosa és apja előtt megvádolta Inimmát, csak azért akarja őt eltávolítani, hogy egyedül az övé maradjon az ásatás minden dicsősége, ők azonban felháborodás helyett csendesen összenéztek, és Pehnemer ekkor kezdte csak megérteni, hogy baj van, mégis beteg. Lailban még húsz napig gyötörte a kórház orvosait, akik valami vegetatív zavarról dünnyögtek az orruk alatt. Azután befutott Inimma bocsánatkérő levele – ne haragudjon, amiért elárulta betegségét – és a Régészeti Tanács ajánlata: kutatómunka a tengeri népek összehasonlító nyelvészetének kérdéseiben és az összes tengeri népekkel kapcsolatos ásatások főfelügyelői állása. „Össze kell hangolni az eddigi eredményeket, különben sok felesleges munkát végzünk – mondta az apja –, egyébként ami a nyelvészetet illeti, úgy tudom, már találtál is valamit.” Ezt csak Inimmától hallhatta – gondolta Pehnemer –, annál is inkább, mert tulajdonképpen az ő ötlete volt. Mit tegyen? Videofonon keresztül ordítani lehet, verekedni, sajnos, nem. „Igen – felelte –, Inimma úgy gondolja, hogy bizonyos magánhangzókat helytelenül ejtünk, erre gondolsz?” Pontosan – bólintott az akadémikus, és részéről lezártnak tekintette a beszélgetést. Elbúcsúzott, otthagyva fiát a választékos modorú ideggyógyászok között, akiktől Pehnemer úgy érezte, rövidesen csalánkiütést kap.

A következő években véglegesen kialakult kettőjük munkamegosztása. Pehnemer Lailban a Tenger Fiainak tábláival foglalkozott, Inimma pedig, akár egy szorgalmas vakond, végigtúrta a déli partot keletről nyugat felé haladva. Csak a telet töltötte Lailban, amikor a déli parton a felhőszakadások nyomán a termőföldtől rég megfosztott sziklás meredeken alázúduló víztömeg sátrastul, táborostul a viharos tengerbe sodorta volna. Sóhajtozott, és ha Pehnemer éppen nem dolgoztatta, kétségbeesetten böngészte az időjárás-jelentéseket, nemcsak azért, mikor indulhat már újra, hanem hogy a kegyetlen évszak milyen pusztítást művel eddigi munkájában. Inimma csak egyszer járta meg, mikor először ásott Naratban, és a gazdag leletek csábításának engedve az első viharig dolgozott. Végig kellett néznie, hogyan mossa, tágítja vad vízmosásokká kutatóárkait az áradat, ragadja magával, hordja a tengerbe az agyagtáblákat, korsókat, eszközöket. Attól kezdve az ásatási évad második felében visszatemette vagy konzerválta, amit addig kiásott. Tonnaszám használt cementet és bitument, több műanyag gyantát fogyasztott, mint akárhány vegyi üzem. A Régészeti Tanács ezt még elnézte volna, de a Pehnemerrel közös publikációk egyre rosszabb hírbe keverték őket. Pehnemer az agyagtáblák feldolgozása során sok más név között újra olvashatta a sajátját és Inimmáét, ezúttal már nem az aban nyelv szögletes jeleivel, hanem a Tenger Fiainak mindkét változatú írásával. Kiegészült az Akdában talált tábla két töredékes neve is: Tarkumi és Szumurri, de egyetlen tábla sem nevezte őket és a többieket tengeri kalózoknak. Az „égből jött Isteni Úr szolgái” voltak…

Mikor Pehnemer először betűzte ki ezt a fordulatot, elakadt a lélegzete. Végigrohant a Régészeti Intézet folyosóin, úgy érezte, egy pillanatig sem lehet várni, apjának ezt azonnal tudnia kell. A „tiszteletre méltó atyák” azonban éppen üléseztek, és Pehnemernek el kellett ismernie, az akadémikusok kiválóan megszervezik nyugalmuk biztosítását. Ha azt hazudja, hogy egy órán belül öngyilkos lesz vagy megnősül, a titkárnő bizonyára rémülten kihívja, így azonban legbájosabb mosolyával megnyugtatta, ebéd után édesapja bizonyára szakít majd időt, hogy megbeszélje vele a tudományos kérdést, ami úgy felizgatta. Pehnemer, míg a, folyosón rohant, azt hitte, ez életének legboldogabb napja, délután azonban már úgy érezte, apjában is csalódott. Az akadémikus, a táblát a kezében tartva, olyan sokáig hallgatott, hogy Pehnemer lassan kételkedni kezdett, érti-e, milyen következményeket jelenthet. Megvan az első űrhajó nyoma, nem „lehetséges”, hanem bizonyos, hogy Gregor Man évekig élt, és nem Lailban, hanem a déli part egyik városában…

– Gondolod, fiam, hogy ez elég bizonyíték azzal szemben? – Az ablakból jól lehetett látni az első Idősebb Testvér emlékművét. – Én hiszek neked, de többen lesznek, akik körömszakadtáig védeni fogják… Elveszel tőlük valamit, amiért lelkesednek… minden prospektusban benne áll, hogy ez Gregor Man városa… és akkor jössz te és Inimma, egy írásra hivatkoztok, amit rajtatok kívül legfeljebb egy tucat ember ismer, és azt kívánjátok, hogy igazat adjanak nektek…

– És ha több bizonyítékunk lesz? Ha egyszer azt olvashatom egy táblán, hogy az égből jött Isteni Úr, Bitámi, Beliszu, Avana vagy Gir-din királya? Ha Inimma megtalálja a kohókat, ahol a vasat olvasztották?

– Most megharagszol rám, pedig csak azt kérdezem tőled, amire a publikálás előtti belső konferencián válaszolnod kell… az aban nagykirályok a Kimondhatatlantól származtak, a Tenger Fiainak papjai Habamu gyermekeinek mondták magukat, ezt éppen te írtad le egyik dolgozatodban. Mi a bizonyítékod, hogy az „égből jött” jelző több valamelyik parti királyi ház hagyományánál? És a kohók? Itt is lehetnek, éppen ez alatt a ház alatt…

– A desi vagy szerintem disi tábla többes számot használ – vitatkozott Pehnemer –, égből jött átkozottakról beszél.

– Igazad van, de ez vonatkozhat a második űrhajóval jött Idősebb Testvérekre. Ne felejtsd el, hogy hipotézisednek nemcsak erőssége lehet a te isteni urad egyes száma, de támadható pontja is, hiszen egyszerre csak egy király uralkodik…

– De a te akdai táblád tengeri kalózoknak nevezi az égből jött vagy égből jöttek szolgáit! Márpedig szövetségesek szolgáit nem szokás kalózoknak nevezni…

– Ez ellentmondás, elismerem, persze ha tudnánk, hogy az akdai tábla letört részén egyes vagy többes szám volt… – Elhallgatott, azután nagyot sóhajtott. – Nem szívesen szólok bele a dolgaidba, de… Ne vidd még a konferencia elé ezt a táblát. Kérlek, magyarázd meg Inimmának is… várjatok…

Pehnemer keservesen megbánta, hogy nem hallgatott apjára. A konferencián ízekre szedték, és mikor igaza védelmében azt is előhozta, hogy véleménye szerint a tengeri népek „B” írása nem természetes fejlődés, hanem mesterséges beavatkozás eredménye, az addig semleges kollégák is ellene fordultak. Csúnya vereség volt, csak annak örült, hogy nem árulta el, azt is tudja már, hogy a vas neve idegen szó a Tenger Fiainak nyelvében. Vajon mit kapott volna érte?

Az évad végén befutott Inimma táblákkal megpakoltan. Pehnemer nem írt neki egy sort sem a gyászos végű konferenciáról, amely végül is határozat formájában azt ajánlotta Pehnemernek, várjon a publikálással. Mielőtt még szóhoz juthatott volna, egyetlen sűrített adagban kapta a fejére nemcsak a kollégák neheztelő véleményét, hanem Pehnemer szenvedélyes kétségeit is.

– Találtál kohókat?

Inimma olyan bűnbánó arccal nézett rá, mintha az ő vétkes hanyagsága miatt tűntek volna el nyomtalanul a kohók Bitámiból, a nem lallai vasművesség feltételezett központjából, az égből jött Isteni Úr székvárosából.

– Nem…

Pehnemer úgy megrázta, hogy Inimma azt hitte, minden csontja összetörik.

– Ide figyelj, Gömbi – sziszegte –, ezek pojácát csináltak belőlem… vagy hoztál valamit, vagy abbahagyom az egészet, és te is! Nem akarom, hogy az egész Intézet rajtunk röhögjön! Tudod, hogy hívnak a hátam mögött? Az égből jött Isteni Úr első szolgája!

Inimma rózsás arca, melyét a déli part napja sem tudott soha lebarnítani, megkeményedett, fekete gombszeme furcsán villogott.

– Rosszul mondják! Első szolgája Numda volt és Talil, de ezt a nevet kevesebb táblán találtam meg! Te a kincstárnoka voltál, én pedig a déli part legrettegettebb hadvezére!

Pehnemer egy darabig állt, mint akit fejbe vertek, azután ellenállhatatlan, harsogó nevetés tört ki belőle. Inimma sértődötten várta, mikor tér magához, de Pehnemer valahányszor ránézett, újrakezdte. Rázta a nevetés, le kellett ülnie. Végül nagyot fújt, töltött magának egy pohár vizet, de a keze úgy reszketett, hogy a fele a padlóra ment. Megitta, tetőtől talpig végigmérte barátját, azután csak ennyit kérdezett:

– Hol?

– Avanában! – felelte Inimma ugyanolyan kurtán.

Ezen a télen egyetlen anyaggal sem jelentkeztek az előzetes konferenciákon. A kollégák megértők voltak és nagylelkűek, maguk között sokat beszéltek arról, milyen nagy megrázkódtatás két ilyen tehetséges fiatal kutatónak, ha kiderül, rossz nyomon haladtak. De lám, belátták, hogy tévedtek, és ez bármilyen fájdalmas is, a kutató legszebb erényé, előfeltétele az új, eredményes munkának. „Idő kell nekik, míg kiheverik – mondogatták –, jobb, ha addig úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.” A gúnyolódok elhallgattak, mert megmagyarázták nekik, őket is érheti hasonló sors, és az Isteni Úr két szolgája kellemes és igen hasznos területenkívüliséget élvezett az Intézetben. Pehnemer megtartotta kötelező előadásait az egyetemen, de olyan szórakozott volt, hogy az idézett részletek forrásmunkáit nem nevezte meg, ha pedig valamelyik hallgató megkérdezte, zavartan mentegetődzött, hogy a következő órán megmondja. Megfigyelték, hogy ezt is rendszeresen elfelejtette, és hogy új szokást vett fel: valahányszor egy kényesebb téma került megvitatásra, Pehnemerből mintha kiveszett volna az a harci tűz, amivel ilyenkor régebben a vitába vetette magát. „Majd jövőre” – ez lett a kedvenc szavajárása. A hallgatók egy idő után vállat vontak, és megismételték szavait: majd jövőre… Ha az előadó úrnak nem sürgős…

Húsz nappal az ásatási idény megkezdése előtt Inimma begurult közvetlen főnöke, a csoportvezető szobájába, és ártatlan szemekkel bejelentette, hogy az idén nem Bitámiban szeretné folytatni, hanem Avanában. A főnök gondosan eltitkolta, mekkora kő esett le a szívéről. Attól tartott, Inimmának végképp kedvét szegte a kudarc. Pedig ha elméletük hibás volt is, Inimma nemcsak értékes és alapos munkát végzett ott délen, hanem ő volt az egyetlen, aki önként és szívesen járt oda, a forró sziklák és mérges csípésű bogarak közé. Másutt akarja kezdeni, ez is az elmélet elejtését jelenti – gondolta boldogan.

– Melyik is az az Avana? – kérdezte csak azért, ne higgye Inimma, hogy azt csinál, amit akar.

– A tavalyi ásatástól, Bitámitól a harmadik romváros nyugatra…

– Aha, most már emlékszem – bólintott a főnök. – És miért akarod ott folytatni? Eddig olyan szabályosan haladtál keletről nyugatnak…

A csoportvezető szobájából is lehetett látni Gregor Man obeliszkjét. Inimma álmodozó szemmel rácsodálkozott a titántűre, mintha életében most látná először.

– Valami újat szeretnék találni, egészen újat…

A főnök félreértette, és végképp megnyugodott. Sokkal fontosabb, hogy Inimma, a legkiválóbb ásató megtalálja saját lelkének békéjét, mint hogy milyen sorrendben tárják fel a tengeri népek városait.

– Kérsz valami új felszereléskiegészítést?

– Köszönöm, nem.

A főnök maga elé húzta az ásatások előzetes tervezetét, Inimma neve mellől kihúzta Bitámit, és odaírta: Avana.

– Sok szerencsét, és ha találsz valami nagyon fontosat, akkor a szokásos módon…

– Természetesen…

Inimma elrepült, és már aznap este felhívta a lakásán Pehnemert. A kép csapnivaló volt a műholdon keresztül, mert a Régészeti Szolgálat rossz minőségű hordozható videofonokat használt, és a hordozható energiaforrás is gyenge volt. A Szolgálat úgy gondolta, segélykérésre, anyagok rendelésére ez is megfelel.

– Megvannak a kohók – újságolta Inimma, miközben arca felváltva megnyúlt és összelapult, végül pedig teljesen szétszaladt.

– Biztos? – kérdezte Pehnemer teljesen fölöslegesen.

– Nyugodj meg, ennyit én is értek hozzá – hallatszott Inimma sértődött hangja az ernyőn őrült iramban rohanó fekete-fehér csíkok mögül.

– És az asszisztencia?

Az Intézetből szokás szerint nem ment senki Inimmával, de mindig akadt két-három lelkes régész szakos hallgató, akik nyári gyakorlatra odakéredzkedtek. Mindegyiknek elég volt kilencven nap, hogy soha többé ne kívánjanak a déli parton dolgozni.

– Nyelvészek – kuncogott Inimma –, a te növendékeid. Azt mondtam nekik, hogy szennyezett rézércet használtak, az üvegolvasztó hutákra pedig, hogy helyi sajátosság, végső soron könnyebb rájönni, mint az ércolvasztásra, ha volt szódájuk.

– És volt?

– Nem, de azt ők nem tudják! – Arca újra összeállt a képernyőn, és a torzítást leszámítva is nagyon keserves volt.

– Mi baj, Inimma? Bánt valami?

– Nem, semmi, csak… szörnyű ez… Valamikor hatalmas, gazdag város volt, és itt élt, látom rajta az ő keze nyomát, rendezettebb, mint a többi, sok nagy palota, mind kifosztva…

Régész, aki életét romok között tölti, ritkán mond ilyesmit. De az elmúlt télen, mialatt annyit olvastak róla a Bitámiban talált táblákról, mintha személyesen ismerték volna. Pehnemer megértette.

– Igazad van, de éppen az ő érdekében nem szabad elcsüggedned! Meg kell találnunk, hogy bebizonyítsuk, igazunk van… nem, rosszul mondom, az ő igazságát kell bebizonyítanunk!

– Tudom, Peh, de hidd el, nehéz…

– Odarepüljek?

– Ne. Még most ne… Ha fontosat találok, úgyis hívlak…

Pehnemer elzárta a videót, és ő is elkeseredett. Azt már tudták, a Bitámiban talált táblák kétségtelenné tették – legalábbis számukra –, hogy Gregor Man hosszú évekig élt mint Avana Isteni Ura. De hogy a sírját megtalálják… ehhez minden régészszerencse kevés. Ha sokkal hamarabb halt meg, mint a második űrhajó érkezése, a következő uralkodó, ki tudja, mennyire tartotta tiszteletben nagy elődje hamvait? Igaz, egyetlen táblán sem olvastak olyasmit, amiről egy későbbi királyra következtethettek volna. „Avana Tanácsa” – ez a pecsét volt a későbbi, Bitámiba került agyagtáblákon. Ha megérte társai érkezését, elképzelhető, hogy velük ment Akdába, ott pedig csak a robbanás krátere van, bár ez volna a jobbik megoldás… Pehnemer, aki hivatásának választotta azt, hogy a tudomány érdekében elődei csontjait forgassa, megborzongott, ha arra gondolt, Gregor Man sírját kell feltárnia… De ha ez nem következik be, nincs fényes bizonyíték, amivel minden ellenfelet két vállra fektetnek. Pehnemer úgy aludt el, hogy nem tudta, mit kívánjon Inimmának és önmagának.

Tíz nap is eltelt, míg Inimma újra jelentkezett.

– Rengeteg tábla Habamu templomában! Ha többé semmi mást nem találok, már ez egymagában megérte! Egy öreg pap, Lubaltu, megszámlálhatatlan táblán írja meg minden nép történetét, és közben mellesleg a te elméletedet is igazolja. Egy hosszú, föld alatti terem egyik fala mellett csupa „A” írású tábla, vele szemben a másik falnál pedig megtalálod ugyanazt a szöveget „B” írással! Tudatosan átírták, mert közben megváltozott, megváltoztatták az írást! A „B” táblákon öt-hat különböző írnok stílusát sikerült azonosítani, tehát gyorsan és tervszerűen dolgoztak. Most rászabadítottam a fiaidat, ott aránylag hűvös van, és úgy érzik, hogy a paradicsomba kerültek. Nem három, háromszáz hallgatónak való diplomamunka témája hever itt az öreg Lubaltu jóvoltából! Ugye, szép neve van?

– Szép! – bólintott Pehnemer. – És más?

– Egy bökkenő van. Négy napja, mióta ők lent dolgoznak, szabadabban mozgok. Azt hiszem, nincs olyan négyzetmétere a környéknek, amit meg ne néztem volna, és mégse találom…

– Mit?

– Hogy hol álltak az Idősebb Testvérek űrhajói. Már az egyikkel is beérném, de egyet se találok. Pedig egy ekkora rakéta kétszer is összeégeti maga alatt a kőzetet. Egyszer mikor leszáll, másodszor mikor elrepül…

– Keresd messzebb! Nem valószínű, hogy a házak között ereszkedtek le…

– Ezt én is tudom, de messzebb már nem kereshetem. A környéken minden dombhát meredek vagy teraszos, ahol valószínűleg kertek voltak, a föld persze már rég nincs bennük. Nemhogy rakétával…

– Miért? Szálltál már le rakétával?

– Ne gúnyolódj, Peh, tudod, hogy gondoltam…

– És a sírok?

Inimma arca ezúttal egészben maradt, pedig látszott rajta, nem szívesen néz barátja szemébe.

– Ne haragudj, Peh, úgy gondoltam, hogy még korai volna…

– Hogyhogy korai?

– Tudod… hhm… arra gondoltam, hogy… hogy előbb a táblákat dolgozom fel, van itt egy másik csodálatos templom is, Gurrué, tudod, a Tengeristen… Tegnap csak benéztem egy pillanatra, és…

– Gömbi, nekünk a sír kell! Ebben megállapodtunk!

– …ha jól értettem a táblákat Gurru templomában, csodás matematikusok voltak… persze nem a saját erejükből, és az is kérdés, hogy mit értek én a matematikához…

– A sírokról beszélj!

Inimma boldogan bújt az egymást kergető csíkok mögé. Pehnemer feltételezte, hogy szándékosan hangolta el a készüléket.

– Pár nap múlva biztosan megtudom, az egyik hallgatód matematikus is, hogy ez a matematikai fejlettség önmagában is elegendő bizonyíték arra…

Pehnemer legalább egy percig ordított, míg kifulladt. A sír kell! Nem neki, az igazságnak! Inimma arca közben visszajött, és mélyvízi hullámzás közben szomorú szemekkel nézte a dühöngő Pehnemert.

– Nem tudom megtenni, Peh – suttogta végül. – Gyere ide, és csináld magad! Én nem…

– Legalább kívülről megnézted őket? – csikorogta Pehnemer.

– Nem. De tudom, hol vannak. Egy félreeső, keskeny völgyben, a szárazföld belseje felé…

– Addig ne hívj, míg meg nem nézted őket! Nem akarok hallani se rólad, se a vén papról, se a „B” írásról, se a matematikáról! Ember, gondolkozz már végre, mi forog kockán!

– Miért? – védekezett Inimma. – A „B” írással, ahogy a régiek mondták, szentté avatnak a konferencián téged is, engem is, és a matematika elég…

Pehnemer akkorát csapott a videofon kikapcsoló gombjára, mintha remélte volna, abból Inimma is megérez valamit.

Harminc napig bírta, akkor üzenetet küldött a műholdon keresztül, hogy este várja Inimma hívását.

– Megnéztem a sírokat – vágott elébe Inimma a számonkérésnek –, mindet kifosztották! Ó, Peh, szörnyű barbár horda! Semmi nem maradt a helyén, a csontok szétszórva, még a nehéz kőszarkofágokat is elmozdították a helyükről, ott is kincset kerestek…

– És megtaláltad?

– Nem – felelte Inimma bizonytalan hallgatás után.

– Hogyan szántad rá magad, hogy mégis megnézzed őket?

– Az üregeket záró kőlapokat ugyan összetörték, de azért ki tudtam betűzni, hogy melyik sír kié volt… a legtöbb régi király, de sehol nem írták az Isteni Úr mellé, hogy az égből jött… ez is bizonyíték. Azután megtaláltam egy orvos-főpap sírját, aki valószínűleg kortársa volt.

Még Lailban megfogadták, hogy Gregor Man nevét nem mondják ki. Akármelyik unatkozó rádióamatőr foghatta az adást, vagy a műholdakat irányító központ jó szándékú, a közvetítés minőségét ellenőrző ügyeletes technikusa.

– Miből gondolod?

– A tábla szövegét „B” írással írták, az orvos-főpap neve Dimmu, de megtaláltam Numda sírját is, sőt… ö… ö… ö…

– Mit nyögsz?

– Hogy is mondjam… a vezér, a névadóm, Inimma sírját is.

– És az enyémet?

Inimma a fejét rázta.

– Minden sírt átkutattál?

– Igen… azaz… – Inimma nem tudott hazudni, vagy ha mégis, Pehnemer azonnal észrevette.

– Hallgatlak – mondta gyilkos nyugalommal –, beszélj csak…

– …egy sír valószínűleg csak szimbolikus, talán nincs is benne semmi, ezért nem tartottam szükségesnek…

– Értem…

– Hidd el, Peh, igazam van! A Tenger Fiai a maguk módján hittek ugyan az istenekben, annyira azonban nem voltak ostobák, hogy a saját királyaik mellé eltemessenek valakit, akit istennek tartanak. Mert a tábla szerint – igaz, csúnyán össze van törve, sok darabja hiányzik – oda egy istent temettek…

– És ebből te nem következtetsz semmire? – Pehnemer szelídsége rosszabb volt legvadabb dühkitörésénél is. – Inimma, a kiváló régész, aki egy fél éve tudja, hogy Avanában élt Gre… szóval, aki már a Bitámiban talált táblákból tudhatja, mit várhat, és mit kell keresnie Avanában, megnyugszik, mert egy táblán ezt olvasta, és felmentő hipotézist gyártva hozzá, elsétál a nyitott sír kapujából… Nem, Gömbi, ezt nem játsszuk… ha önmagunkat is becsapjuk, hogyan követelhetjük, hogy mások higgyenek nekünk?

– Nem tudom megtenni, Peh – nyöszörögte Inimma. – Hát nem érted? Ő mégse közülünk való… Ha egyszer kiderül, márpedig kiderül, hogy mit tettem, hogyan magyarázom meg? Emlékezz az üzenet mondatára! „Őrizzétek tisztelettel emléküket…”

Pehnemer megvonta a vállát.

– Nem te leszel az első, aki oda belép. Ha pedig az üzenettel érvelsz, akkor idézd pontosan, és a mondat folytatását is tedd hozzá: „…amit megtudhattok sorsukról, legyen tanulság…” De különben sem érdekes az egész. Én a magam részéről lezártam ezt a témát. Ne hívj fel többet, és ne tudass semmiről Az évad végén majd kérem a jelentésedet írásban, ahogy az engem mint főfelügyelőt megillet. Addig is kellemes áskálást!

– Ne, Peh! Ne csináld ezt! – Inimma megtört. – Megteszem, bár félek, nagyon félek a következményektől…

– Érdekes – Pehnemer még egy utolsó ütéssel biztosítani akarta győzelmét –, itt Lailban ez nem jutott eszedbe? Hiszen megbeszéltük! Nem?

Inimma lemondóan legyintett.

– Ott más volt, nem láttam azt, ami most már annyi ideje körülvesz, hogy sokszor úgy érzem, abban a korban élek. De hagyj már békén, megígértem, hogy megteszem!

– Mikor hívsz?

– Holnap. Ehhez nem kell sok idő…

Másnap este Inimma amúgy is magas hangját beszámolója vége felé vékony kukorékolássá torzította a videó hangszórója és az indulat.

– Te erőszakoskodtál! Most aztán megkaptuk! Ha eddig nem röhögtek rajtunk, ezután biztosra veheted! Az a három taknyos kölyök egész vacsora alatt föl sem emelte a fejét a tányérról, nehogy meglássam rajtuk! A tapintatosak!

– Miért vitted magaddal őket?

– Dehogy vittem! Csak Len jött velem, aki megbízható öreg róka, ismered. De ezek utánam lopakodtak, és akkor már nem mondhattam nekik, hogy menjenek…

– Nem lehet az, hogy tévedtél?

– Tévedni? Még azok a kölykök is egyből felismerték! Hiszen elsőéves korukban az öreg Rodánál szigorlatoztak!

– És te mivel magyarázod?

– Mivel… mivel! Hát meg lehet ezt magyarázni? Mikor kijöttünk, az egyik ártatlan pofával kezdte fejtegetni, hogy az a háromezer kilométer légvonalban, ahol Namma professzor ezt az őskori emberfajtát először megtalálta, nem is olyan legyőzhetetlen távolság… eltévedt szegény, és itt keresett menedéket az eső elől.

Pehnemer az öklét rágta.

– A legbosszantóbb az – dohogott tovább Inimma –, hogy az egészet elkerülhettük volna, ha te nem vagy olyan erőszakos, és én jobban odafigyelek. Megnéztem még egyszer az összetört zárólapot, hátha még ki tudok olvasni valamit. Akkor jöttem rá, hogy az „A” típusú írássál írták. Igaz, a töredékben összesen két jel bizonyítja ezt, de akkor is hamarabb észrevehettem volna… – Azután felcsattant: – Mondj már valamit! Beleugrattál ebbe az ostobaságba, és most hallgatsz! Tegnap még tele voltál érvekkel, bölcsességgel!

– Ne dühöngj, Gömbi! – mondta Pehnemer tárgyilagosan.

– Még hogy ne dühöngjek? – sipított a hangszóró.

– Semmi közünk az egészhez. Tévedtünk. Ha az „A” típusú írás van a zárólapon…

– És mit csináljak kedves tanítványaiddal? Tíz nap múlva hazaindulnak, és teleordítják az egész világot!

– Fogd be a szájukat, vagy ha nem sikerül, bízd rám őket…

Inimma megtörölte izzadó homlokát. A déli parton lassan eljött az idő, mikor már az éjszakák is tűrhetetlenül melegek.

– Rendben van, Peh. Most már csak azt mondd meg, mihez kezdjek. Ez… ez az egész szerencsétlen dolog kikészített… Úgy érzem, nincs kedvem folytatni…

– Nem is kell – felelte elgondolkozva Pehnemer, azután látva Inimma megdöbbenését, gyorsan hozzátette –, úgy értem, hogy igazad van, kár volt erőszakoskodnom a sírral. Az én hibám volt, csodát akartam, csodák pedig nincsenek…

Inimma szelíd gombszemével helyeslőén pislogott.

– Van itt csoda éppen elég! Lubaltu táblái vagy a táblák Gurru templomában. Ezek már mind az ő nyomai, és tudom, hogy ez még csak a kezdet…

– Úgy van. Csak dolgozz, mint eddig minden évben, alaposan, nyugodtan, lépésről lépésre.

– Meg kell találni a rakéták vagy legalább a rakéta leszállóhelyét is. Hiszen még azt sem tudjuk, megérte-e a második űrhajó érkezését vagy sem.

– Azután hazajössz, és összerakunk mindent… talán még azt a szerencsétlen ősembert is sikerül beleilleszteni…

Inimma elnevette magát.

– Kalandregényt akartunk játszani, pedig már vén szamarak vagyunk hozzá…

– Bizony – vigyorgott Pehnemer –, a télen legalább harmincegy évesek leszünk… Hány naponként akarsz velem beszélni?

– Azt hiszem, elég lesz, ha tíznaponként…

Azóta négyszer jelentkezett Inimma. A leszállás vagy leszállások helyét nem találta meg, de minden alkalommal tudott újat mondani. Nemcsak Pehnemer volt Gregor Man kincstárnoka, három másik név is előbukkant: Tamizisz, Nesri és Tarkumi, valószínűleg ugyanaz, aki az abanok is emlegettek, és Inimma mellett néhány másik katona. Az íjászok parancsnoka, Ordsu, és Mesdu, aki nemcsak a palotaőrség kapitánya volt, hanem az egész város rendjéért felelős lehetett, mert bíráskodott, ítéleteket hozott. Dimmu utódját Gamatunak hívták. Habamu papjai voltak, de nem az isten templomában dolgoztak, hanem a Gyógyítás Házában, Inimma sejtette, hogy ez valahol a földig lerombolt királyi palota közelében lehetett. Az a terület szenvedett a legtöbbet a város pusztulásakor. Tűzvésznek ugyan nem volt nyoma, de a palota dombján a fosztogatók minden épületet az alapokig feldúltak. Kincset kerestek – magyarázta Inimma –, mert Avana mérhetetlenül gazdag volt. Egy-két tábla szövegéből arra is lehetett következtetni, hogy a déli városok néhány évvel később estek áldozatul Lalla fiainak, mint az északi part. Tisztázatlan kérdések is akadtak jócskán. Egy Laskili nevű főemberről például nem lehetett eldönteni, tulajdonképpen ki volt, többféle pecsétnyomót használt, hol Dimmu tanítványának nevezte magát, hol a hadsereg főparancsnokának, de előkerültek táblái a raktárakból, sőt a Tengeristen templomából is. Ugyanígy járt Gömbi Szumurrival is, aki a hajóhad főparancsnoka volt, de egy sor másik táblán az összes avanai haderő vezére. Ebben a minőségben írott táblái ugyanakkor olyan szövegű jelentéseket tartalmaztak, mintha alárendeltje lett volna Numdának, Inimmának, sőt Pilagunak is. Az bizonyos volt, hogy az „Isteni Úr első szolgája” címet Numda után Talil viselte, mert Talil adott parancsot, hogy Numda sírboltját két nap alatt kell elkészíteni, és utasított egy Vitari nevű főembert arra is, ne mulassza el a sírhoz vezető útról a fölösleges köveket elhordatni. Egyedül Gregor Man játszott kegyetlen bújócskát a türelmes és szívós Inimmával. Egyetlen tábla sem került elő, melyről azt lehetett volna állítani, hogy ő írta, pedig ha az írást ő változtatta meg, jól kellett hogy ismerje a Tenger Fiainak nyelvét. Ezt még magyarázhatta azzal, hogy írnokai voltak, utasításait azoknak diktálta, de az már különös volt, hogy sehol, egyetlen felirat nem nevezte őt „égből jött” Isteni Úrnak. Pedig a Bitámiban talált táblák az előző évben éppen ezzel a jelzővel vezették helyes nyomra Inimmát. Mikor legutoljára beszélt Pehnemerrel, elmondta, hogy a város keleti öble valószínűleg hosszú ideig el volt zárva a tengertől, kiszárított fenekén lehettek azok a sópároló teknők, ahonnan a raktárak romjai között talált sótömbök származtak. Az átszakított gát maradványait Inimma az öblöt a tengerrel összekötő szoros mindkét oldalán felismerte.

– És most? – kérdezte Pehnemer.

– Végre meghozták és összerakták a markolót.

Pehnemer ismerte Inimmát, mennyire idegenkedik a gépesített ásatástól. Egyedül a rostákat tűrte meg, azokat is olyan messze a feltárt területtől, amennyire csak lehetett. Csodálkozva kapta fel a fejét.

– Markolót?

– Azt! Rájöttem, hogy a palota dombjának romjaival nem boldogulok másképp. Nagyjából sejtem, hol keressem a palota délkeleti sarkát. Onnan akarok egy hosszú kutatóárkot nyitni egészen a nyugati öböl felé lejtő utcákig. De csupán egyetlenegy másfél méter széles árkot! A gép sajnos keskenyebbet nem tud… Azután majd meglátom…

Mit találhatott? Pehnemer gyomra összeszorult az izgalomtól, mint annak idején nehéz egyetemi vizsgák előtt. Miért éppen tegnap délután kellett vitorlázni mennie? És az az átkozott szél is miért éppen tegnap hagyta „cserben? Éjfél is elmúlt, míg a parti őrség motorosa bevontatta Lail kikötőjébe. A távközlési központ automatája kedves, csilingelő női hangon érdeklődött, melyik főhatóság különleges engedélyével óhajtja a soron kívüli kapcsolatot, illetve, hogy fennáll-e az élet- vagy vagyonbiztonság közvetlen veszélyeztetettsége, mert akkor nem a távközlést kell hívnia, csupán a helyi rendőrséget. Pehnemer semmit nem mondhatott az automatának. Inimma üzenete rövid és dühítőén homályos volt ugyan, de azt biztosan tudta, hogy az „élet- és vagyonbiztonság közvetlen veszélyeztetettsége” csak két esetben „állhat fenn”: ha őt reggelig megüti a guta, vagy ha szétveri a videofont a hozzákapcsolt magnóval együtt. Főhatóság? Költse fel az apját, és forgassa le neki Inimma üzenetét? „Nincs semmi baj, de gyere azonnal! Óriási és csodálatos, és nem tudom, hogy micsoda! Vagyis nem hiszem, hogy… Kár, hogy nem beszélhettem veled! Reggel mindenképpen repülj ide! Érted, Peh? Mindenképpen!” Apja ugyan megértené, az engedélyt is megadná a híváshoz, de akkor Pehnemernek sok mindent el kellene mondania, amit még néki is csak később szeretett volna, mikor már minden világos és bizonyos. Reggelig így is eltelt az idő a Régészeti Szolgálat álmos ügyeletesével folytatott hosszú és barátságos eszmecserével, melyben az ügyeletes főként a Szolgálat, míg ő a felügyelői beosztás jogait fejtegette. Azután letörölte a szalagról Inimma szavait – ha mégis tévedett, ne legyen nyoma –, és helyére mondta a felhívandó számokat a megfelelő üzenetekkel, a várható sértődések nagyságának valószínű sorrendjében. A két konferencia, az Intézet, az egyetem… Remélte, hogy semmit sem felejtett el, és elég udvarias kifogásokat talált…

A motor sivítása mélyült, a gép orra alig láthatóan bukott előre, de Pehnemer érezte, hogy gyomrát már nemcsak az izgalom nyomja a torka felé. A leszállás különösen gyengéje volt. Minden alkalommal biztosra vette, hogy ez nem leszállási zuhannak, és amennyire szégyellte ezt az érzést, ugyanolyan komolyan is vette. Egyszer azt tanácsolták neki, ilyenkor legjobb, ha figyelmesen nézi az alatta elterülő vidéket, és Pehnemer azóta engedelmesen, de eredménytelenül, mindig megpróbálkozott ezzel a módszerrel. Szemben a világossárga part a láthatárig nyúló ívben ölelte körül a tengert, messze délen kopár hegylánc magasodott, meredek sziklafalakkal határolt völgyeiben néhol sötétzöld foltok ültek. Pehnemer tanulta, volt idő, mikor az egész hegységet sűrű erdő borította. A tenger ezüst lapja ragyogó kékké változott, füle pattogni kezdett, gyomra rémülten ugrált.

– Ott van! – hallotta fejhallgatójában a pilóta hangját.

A tenger váratlanul felszaladt az égre, a szárazföld eltűnt. Kanyarodtak, és Pehnemer minden jó tanács ellenére behunyta a szemét, ujjal görcsösen markolták az ülés karfáját. Három percnél tovább nem tarthat – vigasztalta magát, és számolni kezdett. Negyvenhatnál tartott, mikor a pilóta megzavarta.

– Mit gondol, hol szálljunk le? Nem raktak ki jelzést. Vagy csak én nem látom?

Kinyitotta a szemét. Most a tenger nem volt sehol, csak a sárgásfehér sziklák és két sötét folt, Avana öblei.

– E… e… e… talán valamelyik öböl partján… de az nem lehet, hogy nincs jelzés, várnak bennünket!

A két öblöt elválasztó, lapos sziklahát fölött egy pillanatra vakító fehéren felvillant valami, azután fekete füstpamacs lebegett kihunyt fényessége helyén.

– Köszönjük, rendben! – mondta a pilóta, mintha Inimma hallhatná, és az ellenkező oldalra döntötte a gépet. A motor felsivított, a centrifugális erő az ülésbe nyomta Pehnemert. Újra számolni kezdett, de a szemét nem hunyta le. Tizenöt… tizenhat… a kopár dombhátak fölemelkedtek, a fehér kövek elváltak a világosszürke szikláktól, tizenkilenc… húsz, a palota romjai – csak az lehetett – már magasabban voltak a gépnél… huszonhárom, huszonnégy… megkönnyebbülve érezte az apró zökkenést, vége.

Inimma szokatlanul tiszta volt és komoly. Széles karimájú szalmakalapot viselt, egy másikat a kezében tartott, és üdvözlés helyett Pehnemer fejébe nyomta. Azután kezet rázott a pilótával.

– Arra vannak a sátrak – mutatta –, már várják valami itallal. Nagyon sajnálom, de nem lesz olyan hideg, mint Lailban. Ebédnél majd találkozunk.

– Mikor indulunk vissza? – kérdezte a pilóta.

Pehnemer Inimmára nézett, aki szótlanul széttárta a karját.

– Délben valószínűleg már meg tudom mondani – felelte Pehnemer.

– Akkor addig nem is hívom fel a Szolgálatot.

– Én is így gondoltam.

A pilóta elindult a sátrak felé, Pehnemer újra Inimmához fordult.

– Nos?

– A markolóval Len dolgozik. A gép elég erős, ezért azt mondtam neki, úgy haladjon, hogy az árok feneke körülbelül fél méterre legyen a legalsó kultúrréteg szintje alatt. Tegnap délután jelentette, hogy valami falba vagy alapozásba ütközött, ami mélyen lenyúlik a kijelölt szint alá. A sok lehulló törmeléktől először azt hitte, összefüggő sziklapad, és tovább erőltette a gépet, így sajnos összetörte a kőtáblát. Nem hibáztatom, mert a markoló kabinjából nem lehet percenként kimászni, és én sem figyelmeztettem, hogy abban a mélységben találhat valamit…

– De azért olvasható?

– Igen!

– És azután?

– Leállítottam a munkát, a mai napra is pihenőt rendeltem. Este kilencig egyedül megtisztítottam és elolvastam… Akkor hívtalak téged…

– A szöveg?

– A „B” írással… de nem akarok elébe vágni semminek, nem akarlak befolyásolni! Olvasd el te magad, addig kár egy szót is vesztegetnünk…

Meg kellett kerülniük az egykori palota dombját, hogy a kutatóárok nyílásához érjenek. A domb meredek oldalát vastagon borították a szétrombolt házak kövei. Ott rejtőztek alattuk az utak is, melyeken valamikor a Tenger Fiai jártak, de hiábavaló fáradság lett volna most keresgélni őket. Lihegtek, Inimmáról csurgott a víz, mire az imbolygó köveken ugrálva felkapaszkodtak. A kutatóárokból kihátrált markoló, mint figyelő, hosszú nyakú ősgyík, meredt az ég felé, meleg por és olaj szaga terjengett körülötte. A nyílás szájánál Pehnemer visszalépett.

– Menj előre!

Lailban kiabálhat, hivatalosan lehet főfelügyelő, az ásatás vezetője mégiscsak Inimma.

A keskeny bevágás oldalán évszázadok, talán évezredek törmeléke rétegződött egymásra, felülről lefelé egyre durvábban megmunkált kövek egészen a domb sziklájáig. Pehnemer, míg Inimma után botladozott, kereste, hol talál közöttük fekete csíkot, a termőföld, tűzvész vagy hulladék áruló jelét, de hiába. Amióta ember élt itt, mindig épület állt ezen a helyen, és Pehnemer megértette őket. Mielőtt még a markolóhoz értek, megfordult, és pillantása végigszaladt a két öblön, a dombok koszorúján, a sziklahát pereme mögött kéklő tengeren. Ez a darab föld azé, akinek itt áll a háza vagy palotája. Aki innen nézi, képes az életét is adni érte, hogy az övé maradjon… Persze ez ostobaság – gondolta –, ha meghal, már nem az övé… De érezte, ha másképp tudná megfogalmazni, nem lenne ostobaság. A gondolat igaz, csak a szavak nem akarják még engedelmesen szolgálni, ezért is küzdeni kell, mint ahogy azok küzdöttek az öblökért, a házakért, a pálmákért és olajfákért, melyek akkor még itt virultak a kertekben…

Az árok végét embermagasságig világoskék műanyag lepedő takarta, szélei gondosan a kövek közé gyűrve, megerősítve. Inimma óvatosan fejtette le, és Pehnemer a kőlap elé guggolt. Húsz centivel a felirat vége alatt mély lyukak sorakoztak, ahol a markoló belemart, az onnan kiinduló törések közül kettő keresztülfutott a jelek között egészen a tábla tetejéig.

– Rosszabbat vártam – dünnyögte Pehnemer. – Persze egészben már nem lehet kiemelni…

– Igazán sajnálom, Peh…

– Nem fontos – legyintett –, nem ez a fontos…

„Én, Avana égből jött Isteni Ura, intelek téged, aki idáig merészkedtél, ne keress tovább. Nem rejt a kő sem aranyat, sem más kincset, fáradozásod hiábavaló. Ha pedig nem fogadod meg szavaim, csalódás keserít meg, és árnyam kísérni fog, míg magad is árnyékká nem válsz Nanur, a Gonosz birodalmában.”

Pehnemer szeme nem tudott elszakadni a táblától. Fél kézzel egy követ kapart maga alá, rákuporodott, és újra meg újra végigolvasta a sorokat. Inimma igyekezett csendesen szuszogni, az árokban fojtóan meleg és száraz volt a levegő.

– Szerinted ez az ő sírja, Inimma?

– Hát… valószínűleg… igen, az!

Pehnemer sokáig hallgatott.

– Ez a tábla akkora, mint a többi sír zárólapja abban a völgyben? – kérdezte végül.

– Igen!

– És az írás?

– Ott a jelek kisebbek, körülbelül feleakkorák, mint ezek, de ami még fontosabb, ez gyakorlatlanabb kéz munkája. Már tegnap észrevettem…

Pehnemer nagyítót vett elő.

– Igen… Rögtön itt – mutatott az első sorra – megcsúszott a vésője… látod? – Töprengve nézett Inimmára. – El tudsz képzelni egy olyan kőfaragót, aki saját városa jeleiben hibázik? Hány százszor véshette már kőbe ugyanezeket a jeleket, mielőtt ezt a táblát kellett neki elkészíteni? És a felügyelője hogyan engedhette meg, éppen ennél a feliratnál, hogy a jelek szabálytalanul nagyok legyenek, erre-arra dőljenek, a sorok vége hol le-, hol meg fölfelé kanyarodjon?

– Arra gondolsz, hogy…

– Még nem tudom, de…

– Azt hiszed… hogy ő maga írta?

Pehnemer bólintott.

– Nem értem! Mi oka lehetett rá? Hiszen…

– És ezt észrevetted? – vágott a szavába Pehnemer. A tábla alatt az árok tövében és kétoldalt a bevágás falán faragott kövek sora húzódott. – Mióta szokás egy sír zárólapja elé még egy falat húzni? Vagy ott a völgyben is így van? Helyi sajátosság?

– Nem, nem, de ez akkor is kevés bizonyíték… lehet, hogy mégis a sírja. Elvégre éppen neki volt joga eltérni a hagyományoktól…

Pehnemer fölállt, egy lépést hátrált, azután még egyet, az árok falát vizsgálta.

– Megvan! Ide nézz! Ugyanolyan falazás! Tudod, mi volt ez? Régi föld alatti folyosó! Itt a másik fala! Kibontották azt a falat – mutatott a tábla irányába –, mögéje rejtettek valamit, a köveket visszarakták. Hogy a folyosót még az ő életében tömték tele törmelékkel, vagy később, azt persze most még nem tudom megmondani…

Közel hajolt a falhoz, és a kövek közötti habarcsot piszkálta.

– Egyébként tényleg túl erős ez a gép, Len nem tehet semmiről. Úgy vitte át ezt az első falat… és a másodikat is… még abban sem sokat tévedett, hogy először sziklapadra gondolt. Az élő sziklába vájták azt az üreget, ami a kőlap mögött van – újra a táblához ment –, látod, itt a széle…

– Ez mind igaz, de még nem bizonyítja, hogy nem a sírja! Hogy a feliratot esetleg ő véste, ez is csak feltételezés, bár elismerem, logikus… És arra sem adtál magyarázatot, hogy miért kellett azt a valamit ilyen titkolva eldugni…

– Ezt én sem tudom, cserébe viszont te magyarázd meg, mivel tudta rávenni alattvalóit, hogy így temessék el.

– Megparancsolta!…

– Gondolkozz az ő eszükkel, Inimma! Meghal a partvidék legnagyobb uralkodója. Hogyan halhat meg egy uralkodó? Ha megölik, elképzelhető, hogy titokban temetik el, így és ide, de akkor nincs semmiféle tábla. Különösen nem olyan, amiről feltételezhető, hogy ő maga véste.

– De ha ő utasította főembereit, hogy…

– Várj! Vegyük a másik megoldást. Meghal békességben, még azt is megengedem, hogy ki tudja, milyen meggondolásból maga készíti el sírfeliratát, bár ez nehezen összeegyeztethető azzal, amit mi az Idősebb Testvérekről tudunk… igaz, egyetlen Idősebb Testvér sem halt meg itt, nem ismerjük temetkezési szokásaikat, és az is igaz, hogy ő több mint ötszáz évvel előttük élt… de akkor sem hiszem. Nos, tegyük fel, mégis így történt, megparancsolta, hogy ezzel a táblával zárják le a sírját.

– Pontosan erre gondoltam, én…

– Még nem fejeztem be. Hemtiben, Naratban és Beliszuban, a többi városban, ahol a Tenger Fiai éltek, hogyan végződik a sírfeliratok szövege?

– Miért kérdezed, mikor ugyanolyan jól tudod, mint én? Hogy kinek a parancsára vésték ezt a táblát, tehát a legtöbb esetben az utána következő király neve vagy főembereknél az akkor uralkodó király neve. Hiszen éppen azért olyan értékesek ezek a zárólapok, az időrend…

– És gondolod, ők is a kronológia miatt tartották ezt fontosnak? Hogy majdan a mi munkánkat könnyítsék meg?

– Mit gúnyolódsz, Peh? Az elhunyt szellemének hozott engesztelő áldozat, hogy vissza ne járjon: „A táblát én… vésettem, hogy ne kérje számon rajtam, megtartottam-e a halotti ünnepet az istenek templomaiban és…”

– Pontosan idézed a formulát, és mégsem jut eszedbe semmi?

– Nem…

– Ha te a Tenger Fiainak egyik főembere, királya vagy, kinek az átkától tartasz jobban? Attól, aki a saját fajtádbeli volt, vagy akiről még azt sem igen tudhattad, fel sem foghattad, valójában honnan és hogyan került erre a földre?

– Természetesen…

– Tehát akkor kit fontosabb kiengesztelni?

– Ez világos, de…

Pehnemer nagyot sóhajtott.

– Túl meleg van ahhoz, hogy vitatkozzam veled, de ezt még végigmondom. Kaphattak parancsot, hogy ez a tábla kerüljön a sírra, de nem tudsz olyan tilalmat elképzelni, még Gregor Man szájából sem, ami megakadályozhatta volna őket, hogy az engesztelő formulát valahol el ne helyezzék a síron…

– Akkor keressük meg!

– Hol?

– Itt kell lennie valahol…

– A tábla alsó széle egy síkban van a régi folyosó köveivel, eléje tehát nem rakhatták… kétoldalt a tábla mellett lett volna elég hely a sziklán, és ott nincs semmi…

– Én pedig mégis azt mondom, hogy ez mind kevés bizonyíték ahhoz, hogy fel merjük nyitni. Hát nem érted, Peh? – Hangja kétségbeesett volt. – Ha mégis a sírja? A felirat azt mondja: „árnyam”! Tehát…

– Egyvalamit tisztáznunk kell, Inimma. Ne beszéljünk arról, mit éreznék, és mit tennék, ha én is azt hinném, hogy az ő sírja. De mondd meg, miért hívtál ide. Most esetleg elismerem aggályaidat, és visszamegyünk a táborba… és holnap és holnapután? Abbahagyod a kutatóárkot, és ezt a táblát így konzerválod? Vagy bizottságra vársz? Ők derítsék ki ugyanilyen bölcs eszmecserével a tábla előtt guggolva, hogy mi lehet mögötte? Ki az ásatás vezetője? Ki ismeri kettőnknél jobban a Tenger Fiainak kultúráját?

Inimma bizonytalanul ingatta a fejét.

– Nehéz ez, Peh, nagyon nehéz…

– Persze hogy az! De akkor kár volt idáig merészkednünk. Nem most kell eldöntenünk, hogy megnézzük-e, mi van a kőlap mögött. Ez már tavaly eldőlt, mikor meghoztad Bitámiból azokat a táblákat, az első bizonyítékokat számunkra, hogy ő Avanában élt…

Inimma hallgatott.

– Lefényképezted? – kérdezte Pehnemer.

– Még tegnap este.

– Akkor gyere, segíts!

Mikor fölegyenesedett, és szeme hozzászokott a sötétséghez, első érzése a csalódás és a megkönnyebbülés furcsa keveréke volt.

– Üres! – kiáltott ki Inimmának. – Gyere, és hozd a lámpát!

A bejárattal szemközti és a bal oldali falon jól lehetett látni a csákányozás nyomát. A jobb oldali falat egészen a fülke alacsony mennyezetéig habarcs nélkül egymásra rakott négyszögletes kőkockák borították. Talán ott…

Ketten csak úgy fértek el, hogy egyikük elfogta azt a kevés fényt is, ami a nyíláson át a fülkébe szivárgott, Inimma felkattintotta a lámpáját. Pehnemer megpróbálta kimozdítani a legfelső sor egyik kőkockáját. Nehezen engedett, azután egyszerre a mellette levő kettővel együtt kifordult, és a padlóra zuhant. Pehnemer felkiáltott fájdalmában, a fülke tele lett a felkavart porral.

– Mi történt?

– Bölcs király! – Pehnemer meggörnyedve fogta a bokáját. – A tolvaj ugyanolyan ostobán és mohón feszegeti a köveket, ahogy én, és az eredmény… Ez rosszabb és váratlanabb, mint a csalódás keserűsége, amivel a tábla fenyegeti a betolakodót!

– Mi van a lábaddal?

– Semmi – tapogatta sziszegve –, add ide a lámpát!

– Előbb kimegyünk, és megnézem a lábad! Amíg a por le nem száll, úgysem látunk semmit.

– Mondom, hogy semmi bajom! A lámpát…

– Ne erőszakoskodj, Peh, vigyáznod kell…

– Add már ide! – Kikapta Inimma kezéből, és sántikálva fellépett a padlón heverő kövekre. A lámpa fénye szorosan a mennyezet széle alatt ide-oda siklott a lezuhant kövek helyén. Pehnemer nehezen, zihálva lélegzett, köhögött, de erőszakkal visszafojtotta. A fülkébe visszalopódzott az évszázadok óta háborítatlan csend.

– Agyagtáblák – szólalt meg végül –, sok száz… nem… ha a padlóig tart, ezernél is több… agyagtáblák, Inimma… és nem, nem tévedek… rögtön meglátod te is… az Idősebb Testvérek betűivel írták teli őket… várni kell… te kimehetsz, én maradok… a por nemsokára leülepszik…

Hátát a falnak támasztotta és hallgatott. Inimma sem volt képes gondolatait szavakká formálni. Egyetlen ember írhatta csak ezeket a táblákat, és ez majdnem olyan érzés volt, mintha a sírját találják meg. Nem, még szorongatóbb, mert a csontok és a tárgyak, melyeket gondos kezek a halott mellé helyeznek, némák. Az ő mesterségük, hogy megfejtsék, hogy nehéz, aprólékos munkával kivallassák titkaikat. Azt, aki Gregor Man volt, jobban, elevenebben őrzik az agyagba mélyesztett jelek, mint a sárguló, szertegurult csontok. Ő fog szólni hozzájuk, ha az első táblát a kezükbe veszik. Évszázadok suhantak el mellettük. Lélegzetük, kalimpálva dobogó szívük ritmusa az idő nagy folyójának Sodrával szembefordult csónak evezőcsapásai. Civilizációjuk a majdan megszülető jövőbe foszlott, csakúgy, mint kezdete, az Idősebb Testvérek itt töltött hét évtizede, azután véres harcok kegyetlen századain siklottak keresztül, Lalla fiai hosszú, egyenes kardjaikkal és velük szemben az abanok komor, fekete páncélt viselő sorai, fehér vitorlák Lalla kikötőiben, és Tulaban hegyei közül iszonyú tűz fénye hasít az éjszakába… Megérkeztek.

– Gyere – Pehnemer hangja rekedt volt –, fogd a lámpát!

Inimma a kövekre állva is csak annyira ért fel, hogy szeme alulról számítva a harmadik sor agyagtáblával került egy magasságba. Az alatta levő két sor szélén világosan látta az Idősebb Testvérek betűit a táblák kissé legömbölyített szélén. Összesen kilenc sort számlált, mindegyikben húsz tábla. Ha a kövek mögött egészen a padlóig így folytatódik, ezernél is jóval több…

Pehnemer egy pillanatig tétovázott, azután kihúzott egy táblát a legfelső sorból.

– Tartsd magasabbra! A fejem mellé!

A hely szűk volt, Inimma Pehnemer karja alá szorulva emelte a lámpát majdnem a fülke mennyezetéig. Pehnemer óvatosan, nehogy megint porvihart kavarjon, ráfújt a táblára.

– „…így történt, hogy hiába figyelmeztettem őket az abanok álnokságára, mégis oda repültek. Nem mehettem velük. Ha harmincöt évvel korábban azt mondták társaim, az első Viking… – itt egy szó olvashatatlan, valami megsértette a táblát –, hogy nem élném túl az indulást, most mégannyi esélyem se lett volna. Soha nem tudhatom meg a robbanás okát, Akda egyetlen lakosa sem élte túl. Talán csak az abanok iránti régi gyűlöletem hiteti el velem, hogy ők okozták valamilyen módon ezt a tragédiát. Vagy véletlen volt? De mit változtat ez a gyász nagyságán? Akkor jöttek, mikor már lemondtam róla, hogy valaha is elmondhatom nekik történetemet, és négy évig láthattam mindennap az új Vikinget, ők ugyan Anteusznak nevezték, de ugyanolyan volt, és számomra mindig Viking maradt, Eklund, az első navigátor sokat nevetett…”

Pehnemer letette a táblát a párkány tetejére, és másik után nyúlt.

– Ez nem a folytatása! – mondta csalódottan.

– Nem számít, olvasd!

– „…ha ideérnek, az már nem az én harcom lesz. Míg én élek, hatalmamban marad az egész déli part és Dis is, hiába gyűlöl Tavapa, ha ereje kevés. Az abanok az én életemben már nem térnek magukhoz. Laskili, mikor a rettenetes hírt Lailból meghozta, azt is elmondta, hogy a tartományok helytartói egymás ellen fegyverkeznek… ki legyen az új Fényességes, egy új Akda megalapítója, ez egy emberöltőnél is…” Innen végig olvashatatlan. Úgy látszik, ezek a legfelső táblák sorra megsérültek, kevés volt a hely a mennyezet alatt. De akkor miért erőltette oda mégis?

– Próbáld meg a következőt!

– Följebb tudnád még emelni a lámpát?

– Igen. így jó?

– Jó!

– „…de eltemethetem ezeket a táblákat és velük Gregor Mant…”

– Micsoda?! – horkant fel Inimma

– Várj, ne zavarj!!

– „…hiszen egyformán halottak. A táblák még céljuk teljesítése előtt meghaltak, azon a napon, mikor az új Viking az indítóbástyára ereszkedett, hiszen élőszóval mondhattam el mindazt, amit fontosnak tartottam. Nincs értelme, hogy itt a szemem előtt porosodjanak, emlékeztessenek arra, amit ezentúl el kell felejtenem, de összetörni is sajnálnám őket, bár ez lenne az egyedüli biztosíték, hogy ne… – itt megint sérült – igaz, senki nem tudja elolvasni őket. Így gondoltam arra, hogy…”

– Bírod még tartani a lámpát?

– Igen!

Inimma hallotta, hogy Pehnemer újra a táblák között motoz.

– „…segít egyedül, és ő hallgatni fog. Nem tudom, mennyi időt szán még nekem a sors, de attól a perctől, hogy Talillal visszarakjuk annak a félig beomlott folyosónak a köveit, ami a régi trónterem mögött húzódik, a domb sziklájában, mindenkitől elfeledten, Gregor Man nincs többé. Az égből jött Isteni Úr parancsol tovább a déli part minden városának, a Palotában pedig Enit, az Úrnő, kinek népe egyszer majd lerombolja mindazt, amit… Mert tudom, elindulnak majd arról a távoli földről a vöröshajúak hajói, de…”

– Nos? – türelmetlenkedett Inimma.

– Vége! Ez a mondat valószínűleg azon a táblán folytatódik, amit másodiknak olvastam, emlékszel: „… ha ideérnek, az már nem az én harcom lesz…” – Pehnemer nehezen lélegzett. – Elég volt, Inimma!

– Rosszul vagy?

– Nem, csak… Menj előre, addig nem tudok innen lelépni…

Megindult, de lába alig engedelmeskedett, a nyíláson Inimmának kellett kisegítenie. Sziszegve imbolygott a kutatóárok faláig, leült, és összeharapott szájjal rángatta le dagadt lábfejéről a cipőt. Azután a fájdalomtól kimerültén hátradőlt. Inimma felváltva szidta és sopánkodott, de ő mindkettőt eleresztette a füle mellett. Egy lélegzetvétel szünetében végre közbeszólt:

– Azt hiszem, már nincs is rá szükség…

– A hordágyra? Azt képzeled, hogy ilyen lábbal…

– Nem arról beszélek. A sírjára nincs szükségünk.

Inimma zavartan pislogott.

– Én eddig se akartam…

– Igazad volt. Most már én sem.

Inimma elment a hordágyért és az emberekért, Pehnemer lehunyta a szemét. Azután újra kinyitotta, és belebámult az üreg sötétségébe.